…

Azt érzem, hogy útvesztőbe került a lelkem. Mint egy kalitkába zárt sárga kis madár, aki minden nap elmondja, hogy nem szeretne itt lenni, hogy nem érzi jól magát , de mivel a külvilág ebből csak a csipogást hallja, így kilátástalan a helyzet hogy valaha bárki is megértse őt. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a börtönbe ragadt, de azt is tudom h minden embernek a saját sorsa a legfontosabb. És ez így van rendjén hisz mindenki magáért, csakis a saját életéért kell, hogy feleljen. Más nem szólhat bele, ahogy ő sem teheti ezt meg más élethelyzetébe. Tanácsot adhat, de sokszor a tanácsok csak összezavarják az embert. Hisz, hogy is tudhatná bárki is mi zajlik a lelkünk legmélyén, milyen érzelmek dobogtatják meg szívünket? Nehéz és nem éppen olcsó játék ez az élet.. Bár szerintem egyik életünk sem volt az! A kezünkben van a legértékesebb fizető eszköz ez pedig a tapasztalat. És így van ez a való életben is nem biztos, hogy az a gazdag, akinek a legtöbb van. mert lehet sok, de nem mindegy milyen áron kaptad illetve szerezted. Gyakran már az sem segít, hogy kikerülj a zűrzavarból, vagy vissza sodródj a helyes útra. Sokan nagyon, de nagyon sokan hisszük azt, hogy igazán megtaláltuk piros cipelő nélkül is azt a bizonyos sárga köves utat, mely haza vezet minket. De kérdem én, mi van akkor, ha az a ház melyen az otthon felírat van, idővel felfedi igazi kilétét és a leomlott téglák között állva rájövünk mégsem haza érkeztünk. Mi ilyenkor a teendő.. Fussunk? Meneküljünk? Vagy egy pillanatra álljunk meg, állítsuk meg a rohanó világot magunk körül és hallgassunk.. egyszerűen hallgassunk.. Hogy mit is?  A csendet. Hallgassuk, hogy mit mondd, mit zenél ,vagy már késői esetben mit ordít az arcunkba.. és ha tényleg igazán figyelünk hallani fogjuk mit is üzen nekünk..